Életem eseményei úgy rohantak le váratlanul, akár egy hadsereg és kényszerítettek kapitulációra. A főnixmadarat nem lehet elpusztítani, mert vijjogva, jajongva, de mindig újjáéled hamvaiból.
A szüleim, a két testvérem, és én Angyalföldön, egy tizenkét négyzetméteres, komfort nélküli szobában laktunk. Vécé az udvar végén, és a mosókonyhában heti egyszeri alkalom fürdésre. Nem tudtam, hogy milyen lehet lakásban, házban lakni, hát még villában, amit egyszer a televízióban láttam. El nem tudtam képzelni, milyen az a Rózsadomb? Amikor hétéves koromban beköszöntött a nyár, a margitszigeti napközis táborba mentem. Úgy gondoltam, eljött az én időm. Ha törik, ha szakad, lefektetem a családi villánk alapját. A táborban elemeltem egy étkező villát, majd a szabadtéri színpad mögé osontam. Titokban, a felfedezés örömének csillogásával szememben, saját kezűleg elkapartam a földbe a kincsemet. Ez volt életem első hallgatólagos szerződéskötése a szabadtéri színpaddal. Így mentem haza: „Édesanya, képzelje, nekünk is lesz villánk! Elástam a földbe a Margitszigeten!” Hirtelen megdermedtem. Édesanya sírt. Akkor még nem értettem, hogy miért...
Érdekes viszony fűzött a családomhoz. Apámat tegeztem, Anyámat provokálón magáztam. Ha haragudtam rá, úgy hívtam: Anyu. Ha kedvesen szóltam hozzá, Édesanyámnak szólítottam. Annak ellenére, hogy apámtól sokszor kikaptam, és néha a nadrágszíj is előkerült, hozzá vonzódtam jobban. A testvérek meg „csak úgy voltak”. Nincs olyan emlékképem, ami közös családi programokat idézne fel. Rossz kisfiú voltam, de az általános iskola alsó tagozatában jó tanuló. Nekünk, gyerekeknek a nehéz életkörülmények miatt nem maradt más szórakozásunk, mint a „bandázás”. Társaságot kerestünk magunknak. Tulajdonképpen utcagyerekként nőttem fel. Megtanultam az utca farkastörvényeit. Megtanultam küzdeni. Megtanultam visszaszólni gyereknek, nevelőnek, szülőnek egyaránt. Ugyanakkor megtanultam azt is, mit jelent az igazság fogalma. Negyedikes koromban kiálltam az osztálytársam mellett, és ezért az egész iskolában egyedül engem nem avattak fel úttörőnek. Nem bántam meg, de rájöttem, hogy nem érte meg.
Nem sokkal később az angyalföldi szobából egy kőbányai lakásba költöztünk. Mégsem szerettem. Egy szövetkezeti negyvenkilenc négyzetméteres lakásban folytatódott a gyermekkorom Kőbányán. Nagyon megviselt a költözés. Csak jó néhány évvel később szerettem meg azt a városrészt. Eleinte gyűlöltem, mert kiszakítottak a régi, megszokott környezetemből. Minden erőmmel ellenálltam. Dacból is visszatértem a barátaimhoz titokban Angyalföldre. Ez a tanulmányi átlagomon is észrevehető lett. Egy napon új iskolai rekordot döntöttem: hat darab egyest és egy igazgatói intőt gyűjtöttem be. Ilyen bátran még soha nem mentem haza. Közöltem a szüleimmel, hogyha most elvernek, soha többé nem jövök haza. Leküldtek az ABC-be, és vigaszdíjként elcsentem magamnak egy csokit. Lebuktam. A boltos néni fülön fogva rángatott haza. A szüleim szó nélkül kifizették a csokoládét, és előkerült a nadrágszíj...
Hatodikos általános iskolás koromtól kezdve dolgoztam a nyári szünetekben. Rossz tanuló lévén kereskedelmi szakmunkásképzőbe vettek csak fel. Lakberendezési cikkek eladója lettem, az egyetlen hazai bútorkereskedő cégnél dolgoztam. Minden fizetésemet haza adtam az utolsó fillérig. Első sorban nem a családom tartott el, hanem a titkos kapcsolataim, amelyek óhatatlanul is körülvettek, beleégtek a lelkembe. Egy választott életforma bontakozott ki előttem, és a magam szórakozására megkerestem a rávalót, félretettem a borravalókból.
Tizenhét éves koromban történt egy meghatározó tragédia az életemben.
Apám megkért, hogy menjek le a boltba kávéért. Épp moziba készültem. Visszautasítottam. Azt felelte, hogy nem vagyok többé a fia és tűnjek el a szeme elől. Erre megszólalt a bennem rejlő dac. Nem tudtam, hogy utoljára feleselek vissza neki. Még aznap éjjel meghalt, amit másnap tudtam meg, amikor telefonon értesítettek a bútorboltban. Érdekes, hogy nem akarták megmondani, mi a baj, csak azt közölték, hogy sürgősen menjek a nagymamámhoz. Akár vele is történhetett volna valami, de én mégis megéreztem, hogy apuval történt baj. Ez volt az első reakcióm: „Meghalt az apukám?” Igazam volt. El sem búcsúzhattam tőle, nem tudtam vele tisztázni az utolsó konfliktust. Nesze nekem apai útravaló...
Édesapám halálával hirtelen üres lett az életünk. Hárman maradtunk: anyukám, a bátyám és én, a legnagyobb testvérem kinősült a családból. Otthon is laktam, meg nem is. Az otthoni fészken kívül kezdtem magamnak valamiféle pótlékot keresni. Nehezen viseltem a szárnyaszegett fióka szerepét. Gyümölcstelen magány sebei sajogtak bennem, úgy éreztem, hogy egyedül elvérzek a rideg világban. Ez az égető belső tűz egyre inkább felerősödött bennem, és vágytam a titkos kapcsolatok után. Szárnyalni akartam valaki mellett, aki biztonságot nyújt a jelenlétével az életemben.
Gyakran jöttek a bútorboltba a József Attila Színházból. Mindig érdeklődtem,van-e állás náluk, s lehangoló volt az állandó nemleges válaszuk.
Egyszer Mensáros László jött be vásárolni. Akkor a pénztárban dolgoztam, ami azokban az időkben jeles bizalmi állás volt. Rögtön felismertem Mensárost a hangja alapján, annak ellenére, hogy a pénztárból csak a hasát látta az ember a vevőnek. Rutinszerűen kértem a nevét és a címét, a szállítás adatai miatt. Harsogva közölte, hogy nem mondja meg a nevét. Mi mást tehettem, mintsem kiadtam neki a papírt a neve nélkül, csupán a címet feltüntetve. Erre a szemtelenségre felháborodott. Megint a dac szülte mondatom: „Ne haragudjon, ha ön nem tudja az én nevem, akkor nekem miért kellene tudnom az önét?” Erre a művész úr elviharzott. Nem telt bele három perc, és felhívtak a panasz osztályról. Az oltári nagy botrány miatt, megszűntem mint káder. Mindezek ellenére később barátság alakult ki Mensáros és köztem, aki rendkívül fontos személy lett az életemben szakmailag is.
Szerettem a kereskedelemben dolgozni, de mire igazán kezdtem jól érezni magam a szakmámban, megérkezett a katonai behívóm. Akkor úgy éreztem, hogy vége van a világnak, mert nem való nekem a katonaság. Mindent megpróbáltam, hogy elkerülhessem, de nem sikerült. Teljesen alkalmasnak találtak. Nagyon megijedtem, mert határozott jellemem ellenére egy törékeny, intenzív lelki életet élő ember vagyok, amihez hozzászoktattak– mondhatni elkényeztettek – a titkos kapcsolataim. Talán ezért is szerettem bele ebbe az örök sejtelembe, ebbe a választott világba, ahol látva láttak. Ahol gondoskodást kaptam, és elfogadtak minden érzékenységemmel együtt.
Ám mint mindig, minden rosszban megtaláltam a jót. Már a sorozáson került egy csillag a nevem mellé, mert segítettem az adminisztratív munkában. Így ú.n. csókos helyre kerültem. Bevezettem, hogy be lehessen vinni kispárnát, egy-egy cserép virágot, s egy családi fotót a szekrényajtóba. Ez óriási dolognak számított a katonaság történetében. Emberségesebbé tettem a katonaságot. Visszatekintve mondhatom, hogy fantasztikus másfél év volt. Örök barátságok, szép emlékek kötnek ahhoz az időhöz. Sorállományú törzsőrmesterként szereltem le, a határőrség kétszeres kiváló katonájaként, ami a mai napig büszkeséggel tölt el.
A leszerelés után az akkori törvények szerint visszavettek a bútorboltba, de nem felejtették el a „Mensáros ügyet”. A régi pozíciómba nem kerülhettem vissza, s nem volt előrelépési lehetőségem a kereskedelmi szakmában, ami a szívemhez nőtt. Közben nem adtam fel a színház iránti vágyódásomat sem! Egyik nap bejött a pénztárba Julika, a József Attila Színházból. S talán mert pénztárban ültem, talán mert a sors így akarta, megkérdeztem tőle, netán volna-e jegypénztárosi állás? Szerencsém volt, akadt egy hely a József Attila Színházban! Azonnal fölmondtam a bútorboltban, gondolva, hogy úgyis „feketelistán” volt a káderlapom. Másnap kezdhettem a színházban. A nézőtéri jegypénztárban árultam a januári jegyeket. Kaptam egy pénzkazettát, egy jegytömböt és egy dohányzó asztal mellett vártam a nézőket. Nem volt olyan előadás a színházban, amit ne láttam volna. Titkos kapcsolataimat továbbra sem mellőzve zajlott az életem. Lelkem titkos színházában mindig telt házas előadások voltak, amelyek fényt, játékot loptak mindennapjaimba.
Óriási csodaként éltem meg ezt az évet a József Attila Színházban! Egyszer belebotlottam Törőcsik Mariba, amint éppen rántott csirkét evett. Nem hittem a szememnek! Nahát, ő is ember! A primadonna is eszik – akire mindig áhítattal néztem és nézek a színpadon –, méghozzá rántott csirkét majszol! Nem is tudtam hirtelen, hogyan menjek oda hozzá dedikáltatni a könyvét és a lemezét. A portás segítségét kértem zavaromban. Végül nagyon meglepett a művésznő, mert ő maga mondta, hogy megtiszteltetés számára, hogy egy ilyen fiatalember ismeri. Nem mondom, hogy szoros barátságot kötöttünk, de jó viszonyba kerültünk. Később, amikor színházigazgató lettem, megkérdeztem tőle, hogy miért nem játszik nálunk is a Ruttkai Éva Színházban. Azt felelte, hogy: „Drága, ha maga tud nekem olyan darabot mutatni, amitől megdobban még a szívem, akkor nagy örömmel...” Azóta sem merek neki ajánlatot tenni, bár lehet, hogy tudnék olyat mondani, aminek örülne. Ám ezek az emlékeim is nagyon szépek és értékesek. Nagyon megszerettem a jegypénztárosi munkám, és hatalmas dolognak számított, hogy ebben a szakmában dolgozhattam, mert nem volt jellemző, hogy húszéves fiúk dolgozzanak egy ilyen munkakörben!
A varázslatos új világból, irigyeim száműztek egy időre...
Egyszer a III. Richard - ra bejött egy iskola vezetője és kért hatszáz jegyet. Akkor egy másik színház biztosított szervező irodát a József Attila Színháznak. Rögtön érdeklődtem, hogy van-e jegy, mert nekem nem volt elég. Azt mondták, hogy minden jegy elkelt. Az előadás napján viszont hideg zuhanyként ért egy nagy meglepetés. Én eladtam a huszonegynéhány jegyem, de a többi hatszázat visszakaptam. Azonnal fölmentem a vezetőséghez. A szemembe merték mondani, hogy nem kértem egyetlen árva jegyet sem. Nem akartam hinni a fülemnek. Nem a fájdalom esett rosszul, hanem a reménybe vetett hit és mesés világom elvesztése. Aznap összetörten, csalódottan mentem haza. Otthon álomba sírtam magam...
A kiutat Györgyike, a főpénztáros mutatta meg. Szerinte ki kell találnom valamit, mert nem hosszabbítják meg a szerződésem a színháznál. Hirtelen megcsörrent a telefon. Sípos Gizi hívott a Játékszínből. Neki már a levegőben lógott a felmondása, és javasolta, hogy próbálkozzam náluk, de maradjon köztünk, hogy ismerjük egymást. El is mentem a Játékszínbe. Még mindig előttem van, ahogy fess fiatalemberként, égszínkék szemmel, barna hajjal, magabiztosan beléptem a színházba. Hófehérbe öltöztem, s lelkemre is hószínű inget öltöttem. Mégis folt esett reményeimen, miután közölték velem, hogy már felvettek egy nyugdíjast.
Roppant csalódott voltam, de szerencsére adódott egy újabb lehetőség: a Szabadtéri Színpad a Városmajorban. Azonnal beültem a pénztárba, egy percig sem haboztam. Elmondhatatlanul boldog voltam, de mégis ott lebegett előttem a bizonytalan jövő, hogy egyszer vége van a szabadtéri előadásoknak... Viszont mindezt feledtette velem egy káprázatos és váratlan találkozás, ami máig a lelkembe égett. Egyszer csak megjelent a pénztárnál nyári ruhában és strandpapucsban Ruttkai Éva, aki számomra élő legenda, mítosz volt. Őt tekintettem a Színész Királynőnek. Jegyet szeretett volna venni, hogy megnézze a kollégáit. Erről szó sem lehetett! Nem engedtem a művésznőnek, hogy fizessen. Meghatódottan fogadta a gesztust, és jót kacagtunk, hogy milyen állhatatosan utasítottam vissza, hogy fizessen, a kezébe nyomva a tiszteletjegyet.
Elsodort a szerencse a szabadtéri szezon után, Berényi Gábor hívott a Játékszínbe. Úgy éreztem, hogy nyerő pozícióba kerülök. Itt kezdtem megismerni a színészeket, a szakma krémjét. Hosszú lenne felsorolni a nagy neveket... A Játékszín nagyon szerethető, pici, családias színház volt. Imádtam! Otthon éreztem magam. Szövődtek barátságaim, szerelmeim, varázslatos, titkos kapcsolataim egyaránt, amelyekre máig boldogan emlékszem vissza a színház minden izgalmával együtt, ami csak fűszerezte ezeket. A kulisszák ölelő sötétsége, a függöny tapintása, a fapadló reccsenése, a púderporos öltöző, a pipere tükör. Ezt mind szerettem. Ez mind a színház. Gyönyörű időszak volt az életemben.
Ám éppen egy negatív eseménynek köszönhetően egy bátor cselekedetre vetemedtem! Lett volna egy csoport, aki telt házat biztosított volna a színháznak. Az akkori szervezés vezetője azt mondta, hogy már elfogytak a jegyek. Az előadás napján kiderült, hogy egyetlen jegyet sem adtak el rajtam kívül. A szervező nem merte elmondani, mert érezte, hogy elkerülhetetlen a bukása. Biztos vagyok benne, hogy azért szégyellte ennyire, mert egykor ő volt a szakma egyik legjobbja. Felvetettem Berényinek, hogy átvenném a szervezés vezetését. Először elküldött, mert szemtelenségnek tartotta a kérésem, de kifogtam rajta. Egy nálam alkalmatlanabb fiatalembert javasoltam neki, akiről tudtam, hogy nem fogja bírni a munkát. Utóbb kiderült, hogy valóban nem tud megbirkózni a rá bízott feladattal. Berényi rám volt kényszerülve. Megkaptam az állást.
Azután újabb fordulópont következett az életemben.
A huszonkilencedik születésnapomon lett vége egy titkos kapcsolatomnak, és egy családinak egyaránt, amivel az eddig „furaságos” családi fészek végleg darabokra tört. Mire ketten maradtunk édesanyámmal, igyekezett örömet szerezni nekem és éreztetni anyai szívének melegségét. Még a két kedvencem–az epret és a libamájat is előteremtette néhanapján, ha megtehette. Egy nap nagyon rosszul lett az utcán és összeesett. A járókelők előítéletesek lévén átlépték, nem törődtek vele. Nem gondolták, hogy az édesanyám az életéért küzd, hogy hazajusson. Ittas öregasszonynak nézték, még rá is tapostak, ezzel nehezítve helyzetét, hogy összeszedje maradék kis erejét a talpra álláshoz. Kiderült, hogy tüdőrákban szenved és már csak három hete van hátra. Mikor végre megélhettem, megismerhettem édesanyám szeretetét, elment a születésnapomon. A karomban esett át az életen, mint egy csendes álmon. S ami maradt utána, el is szállt lelkével együtt...
Ami a tárgyi javakat illeti, üres lakásba mentem haza... Később a végrendelet összetépésével testvéri viszonyunk is széttépődött fivéreimmel. Csupán két mondat lebeg még előttem emlékeim közt anyukámtól, mely nyomot hagyott a szívemben: „Nem vagy többé a fiam” majd utolsó perceiben a következőt suttogta fülembe kétségbeesetten: „Nagyon szeretlek, ne hagyj meghalni!” Életem újfent kísértetiesen megismételte magát. Nesze nekem anyai útravaló...
Amikor bementem a színházba, várva, hogy a barátaim, kollégáim megvigasztaljanak, közölték velem, hogy felmondanak egy mondvacsinált ügy miatt. Ez egy akkori vezetőbeosztású kollégám féltékenysége miatt történt, pedig sosem pályáztam az ő helyére. Mégis elérte, hogy eltávolítsanak a színházból. Így a születésnapomon elvesztettem a szerelmemet, az Édesanyámat, valamint a munkahelyemet!
Nehezen tudtam feldolgozni mindezeket az eseményeket.
Nem is tudom, hogy miért, de Nagy Miklós jutott eszembe, hogy felhívjam. Öt éve nem beszéltem vele, mert nagyon megbántott, amikor nem ismert fel anno a szilveszteri ünnepségen. A saját színháza jegypénztárosát! Ő szervírozta az ünnepi pezsgőt, és azt hitte, hogy az utcáról tévedtem a színházba. Provokatívan kikerült engem, nem adott pezsgőt. Talán ezért is kezdtem rá jobban odafigyelni, s ezért is hívtam fel őt. Szó nélkül eljött meghallgatni engem. Három és fél órát beszéltem. Nem szólt közbe. Végül már én mondtam, hogy fáradt vagyok, és lefekszem aludni, nyugovóra térek ezután a rémálmokkal elsötétített borús nap után. Reméltem, hogyha álomra hajtom a fejem szebb álmokat látok majd. Miklós megköszönte, hogy őt választottam, és véltem érdemesnek arra, hogy meghallgasson, és a nehéz pillanatokban velem legyen. Hatásos volt az alvás. Új világot álmodtam. Nem sokkal a tragédiát követően nyitottam egy önálló lakberendezési boltot, de mindent elvesztettem. A végrehajtók mindent elvittek tőlem. A szomszédaim, egy cigány család segített nekem, adtak hosszabbítóval áramot, s adtak egy tál ételt, tartották bennem a lelket. Ez kiváltképp sokat jelentett számomra. Pont a kisebbséggel előítéletesek a legtöbbször az emberek, annak ellenére, hogy ebből az esetből is látszik, hogy nem lehet általánosítani. Hiszen emberek vagyunk. Se többek, se kevesebbek. Azzal igyekeztem meghálálni nekik a segítséget, hogy vigyáztam a gyermekükre: Árpikára. Tanítgattam, nevelgettem. Például megismertettem vele a budapesti hidakat. Árpika könnyen megjegyezte az Árpád hidat. Ettől a családtól egy újabb kis csodát kaptam. Ám annyira el voltam keseredve, hogy már a következőn gondolkoztam: ha a körúton négyes villamos jön, elé ugrom, ha hatos, akkor erőt gyűjtök a folytatáshoz. Hatos jött. Kínjaim, érzéseim elől menekülhettem, de az élet elől nem rejtőzhettem el.
Tettem egy lépést az élet felé, ami a színház felé mutatott.
Hajnali három órakor felhívtam a nagynéném, és eldöntöttük, hogy létrehozunk egy alapítványt. A kezdetben Thália Szekere Színházi Alapítványnak a következő küldetést szántuk: a tehetséges, ám mellőzött színészeket foglalkoztatni. Miklós jutott először eszembe, hogy őt kérem fel az Alapítvány elnökének. Nagyszerű színésznek tartottam őt, akit véleményem szerint méltatlanul mellőztek az anyaszínházában. Eljátszatták vele a világ- és magyar irodalom összes statiszta szerepét. Itt volt az ideje, hogy főszereplővé váljon. Boldogan vállalta az Alapítvány elnökségét. A kezdetekkor egy titkos kapcsolatom is segített az elindulásban anyagilag. Ezzel elváltak útjaink, mert nagyon sokat szenvedtem mellette erkölcsileg, emberileg nemkülönben. Ólomként nehezedett a lelkemre ez a kapcsolat, és vágott hanyatt. Nem bírtam elviselni. Ez volt a minimum, amit tehetett értem. Mármint azért a Szalai Zsoltért, aki akkor maradt belőlem...
Érdekes, hogy a színházhoz még gyermekkori emlékek is fűznek. Józsefvároshoz kötődik az első színházi élményem. A Ruttkai Éva Színház mostani épülete régen Déryné Színház volt, s ott láttam először a Ludas Matyit. Középiskolás koromban pedig már sokat jártam színházba. Én szerveztem színházlátogatást a József Attila Színházba, ami a kedvencem volt. Előfordult, hogy amikor Kőbányán laktunk, jómagam színházast játszottam a társaimmal. Még nézőink is akadtak. S lám valósággá vált a gyerekkori színházasdi. Már nem játszottunk színházat, nem beszéltünk róla, hanem felnőtt fejjel színházat alapítottunk, színházat csináltunk. Egy színészművésznő felhívta a figyelmünket arra, hogy Kispesten lehetőségünk nyílna egy színház alapítására. Boldogan éltünk ezzel az alternatívával. Helyünk és alapítványunk már volt. Már csak nevet kellett találnunk társulat nélküli társulatunknak. Herceg Csilla, Nagy Miklós és jómagam összeültünk az akkori lakásomon. Egyszerre mondtuk ki a színház nevét: Ruttkai Éva Színház. Mindhármunknak voltak meghatározó élményei a Színészkirálynővel. A dolog eldőlt. Nem volt vita. Már csak fel kellett hívni a lányát, és engedélyt kérni, hogy használhassuk a Ruttkai Éva nevet. A művésznő lánya, Gábor Juli meghívott minket az egykori Ruttkai- Latinovics nyaralóba, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Örömmel beleegyezett, hogy használhassuk az édesanyja nevét.
1994. október 8-án ünnepélyes keretek között megnyitottuk a Ruttkai Éva Színházat. Az eseményen többek között részt vett Bencze Ilona, Benkő Gyula, Kútvölgyi Erzsébet, Psota Irén és sokan mások. Hegedűs D. Géza mondta a köszöntő beszédet, Turay Ida vágta el a szalagot. A lehető legtöbb helyen ott voltunk a sajtóban.
Sajnos nem tartott sokáig az öröm a Kispesti Vigadóban.
Már elkészült a novemberi és decemberi műsorterv, amikor a Művelődési Ház vezetője közölte, hogy a színház előcsarnokában használt ruha vásárt fognak tartani. A megélhetéssel indokolta, s kibújt a szög a zsákból: mi már csak zavaró tényezőkként voltunk jelen a kulturális központban. Lemondtuk az akkor már telt házas előadásainkat. Nem volt mese: mennünk kellett, nem sokáig volt maradásunk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a pánik szülte rettegés nagy sajtóvisszhangot adott nekünk, s egy hónapon belül másodszor is a média figyelmének középpontjába kerültünk.
Régről ismertem Ámon Zsuzsát, aki a Dominó Színpad vezetője volt. Sokszor hívott már hozzájuk, még amikor a Játékszínben dolgoztam, de mindig visszautasítottam. Ekkor jött el az ideje, hogy kopogtassunk az Üllői út 45-ben a repertoárunkkal, s a lifttel felmenjünk a harmadik emeletre a művészeinkkel, s új otthont varázsoljunk a Ruttkai Éva Színháznak. Zsuzsa habozás nélkül kiadta nekünk bérbe a helyiséget, ám igen előnytelen ár fejében. Elfogadtuk, hiszen rá voltunk kényszerülve. Sorra jöttek a bemutatóink, a színház remekül működött. Idővel kezdtünk terhére lenni a Dominó Színpad vezetőjének, szeretett volna megszabadulni tőlünk. A sors fintora, hogy végül ő távozott, a Ruttkai Éva Színház pedig maradt az új szlogenünkkel karöltve: „Üllői út 45., lift van.” Csupán néhány reflektor világította be álmainkat, amiket készültünk megvalósítani egy kis asztal mellett a nézőtéri székekkel körülvéve. Hittel kezdtük el felépíteni a mi kis „Nemzeti Színházunkat”. Számos önzetlen segítséget kaptunk, baráttól, ismerőstől, művésztől, civiltől egyaránt. A csapatmunka meghozta gyümölcsét. Időben elkészültünk, hogy méltó teátrumban folytathassuk az előadásainkat.
Sikeres működésünknek köszönhetően a Fővárosi Önkormányzat, mint az épület tulajdonosa eltörölte a bérleti díjakat. Megszűnt a létbizonytalanság elleni küzdelem. Két év után nyugodt környezetben foghattunk neki az alkotó művészi munkáknak. Egy idő után mégis távoznunk kellett. Ennek oka, hogy évek óta benne volt a pakliban, hogy privatizálni fogják az épületet. Miklóssal úgy döntöttünk, hogy kiszállunk a játékból, új lapokat kérünk az osztásnál, ami szikrázó sikert fog aratni. Rátaláltunk az egykori ötszáz férőhelyes Szikra Mozira. Nem kis feladatnak ígérkezett színházat létrehozni Thália Szekerének utóbbi száz férőhelyes teátruma után.
Nagy Miklós színművésszel 2006-ig vezettük közösen a színházat. Ám Karácsonykor már valami elkerülhetetlen, felismerhetetlen tragédia lebegett a levegőben, amiről nem tudtuk, hogy micsoda. Értetlenül álltam a dolgok előtt. Mindig megajándékoztuk egymást Karácsonykor. Furcsa volt, hogy Miklóstól akkor egyedi készítésű ajándékot kaptam, amit addig soha. Én egy régen vágyott, óhajtott szemüveggel leptem meg őt, amiről reméltem, hogy olyan ajándék lesz, aminek nagyon fog örülni. Valóban örült. Mégis valami különös sötét érzés törte meg az ünnep fényét. Valami megmagyarázhatatlan sejtelem. December 31-én, Ruttkai Éva születésnapján a szilveszteri műsorban úgy tűnt, mintha utoljára köszönt volna el tőlünk. Többször elérzékenyült a konferálás alatt, amit csak utólag értettünk meg, hogy miért lehetett. Miklós a napokban rendre elbúcsúzott mindenkitől. Egy ebéd alatt megéreztem, hogy baj van, kinyílt a szemem. Láttam őt. Egyszerre kezdett dobogni a szívünk, egyszerre kezdtünk lélegezni. Tudtam, hogy cselekednem kell. Ugyanabba a kórházba vittük, mint édesanyámat, ugyanazon emeleten a közvetlen szomszéd szobába... Szívének lángja ragyogóbb fényre lobbant, mint valaha, ami idáig homályban volt, megvilágította. Sercegett egyet, aztán homályosodni kezdett, és karomban örökre kialudt....
Furcsa kevert bánatot éreztem, szárazon égett szemem, örök szomorúság költözött szívembe a jóvátehetetlen miatt, a remény utáni sóvárgásban. Amikor újra egyedül maradtam, számíthattam ugyan a barátaimra, de úgy éreztem, hogy elvérzek a vágyaimon át. A fájdalom érzése csökkent, de a széttépettség érzése megmaradt. Hirtelen belépett egy angyal az életembe, amikor azt hittem, hogy már minden elveszett körülöttem. Mivel angyalként tekintettem rá, hittem benne, ahogy az angyalokban szokás, hogy mindent meg fog oldani az életemben. Nem is mertem elhinni, hogy megtörténhet velem, hogy Miklós utolsó fellépése– december 31. – után három évvel egy ilyen ajándékot kapok az égtől. Reményt, hitet kaptam, mind a színházat, mind az életem illetően. Fény költözött a szívembe. Ám hamar árnyékba borult. Egy provokatív külső erő szilánkokra törte ezt a törékeny álmot. Most májusban volt két éve, hogy újra végleg föl akartam adni mindent.
Nem tudtam megszeretni a mozit.
Először Vajda Katalinnal próbáltunk kialakítani egy új közeget, újra visszahozni a varázslatot a Ruttkai Színház színpadára, amióta Miklós elment. Katit még a Játékszínből ismertem. Ám nagyon különbözőek voltak az elképzeléseink. Kati szeretett volna visszatekinteni a régmúlt időkre, a Játékszínre asszociáló színházat létrehozni. Előbb- utóbb kiderült, hogy nem lehet a múltra építeni a jövőnket. Harag nélkül, közös megegyezés alapján elváltak útjaink. A mozi használhatatlannak tűnt számomra. Nem lehetett megteremteni azt a légkört, amit szerettem volna. Az épület három emelete, tátongó üressége szívében elszakította tőlünk a közönséget, végtelen űrként tolakodott a művészek, a színpad és a nézők közé. Ennek ellenére egy kis idő elteltével egész elfogadható lendületbe jöttünk, elkezdett dobogni a mozi szíve, telt házas esteket tartottunk.
A mozi befogadószínházzá kezdte átformálni magát, és estéről estére megtelt nívós előadásokkal, első osztályú művészi játékkal, kimagasló tehetségű művészek szeretetével és alázatával a színház és közönség iránt. Kezdtem elfogadni a mozit. A mi mozink. Új korszak kezdődött az életemben. Itt mutattuk be Esztergályos Cecília főszereplésével a „Veszélyes szeszélyek” című előadást, aminek hatalmas sikere volt. Óriási visszhangot kapott a sajtóban. Újra önmagamra találtam, egyúttal visszataláltam a színházamhoz, ami erőt adott a továbbiakban.
Ez az elragadtatott korszak tovább fokozódott.
Váratlanul feltűnt az életünkben egy vállalkozó, aki anyagi támogatást ajánlott fel a színház további működésére. Elkápráztatott, és ez a káprázat napokig a szemem előtt lebegett, ami a későbbiekben megnehezítette felismerni a dolog valódiságát. Az Andrássy úti lakása, a vacsora a saját éttermében mind mesés volt. Túl mesés, túl szép, mint utólag kiderült... Jogi képviselő előtt megkötöttük az érvényes együttműködési szerződést és közös vállalkozásba kezdtünk. Az eredeti egyezség alapján ő fizeti a bérleti díjat és a rezsiköltséget, mi pedig biztosítjuk a színházhoz szükséges infrastrukturális hátteret. Ezért közösen használjuk az épületet. Közben ő alapított egy önálló céget, és egy civil megbízott ügyvezető "igazgatóval" a nyakunkra hozta civil csapatát. Több pontját is megszegte a szerződésnek. Amikor kérésemre leültünk tárgyalni, kiderült, hogy az épület tulajdonosa felmondott a közös cégünknek, mert a vállalkozó a szerződésben éles ellentétben nem fizette a közüzemi díjakat és a bérleti díjat. Idővel megegyeztünk a vállalkozóval a lelépési díj összegében, de újfent csalódnunk kellett benne. Nem fizetett semmit.
Miután kilátástalan helyzetbe kerültünk a vállalkozó miatt, és már a mozi is kezdte kivetni magából a kultúrát, felkerestem Dr. Kocsis Máté, VIII. kerületi Polgármester urat. Egy olyan kerületi ingatlant szerettem volna bérbe, ahol egy komplex művelődési intézményt hozhatok létre. Sajnos ez a próbálkozásom sikertelen volt, de a Polgármester úr felhívta a figyelmem a Józsefvárosi Színház épületére. Igaz, hogy használhatatlan volt az épület, de az is igaz, hogy szeretem a kihívásokat, és kitartóan dolgozom a céljaim, álmaim megvalósításáért. Hiszen már három színházat varázsoltam újjá. Első lépésként beadtam a közel negyven oldalnyi pályázatom, és már csak várnom kellett. Éjszakákat nem aludtam a gyötrődés miatt, hogy mi lesz, ha nem nyerem meg a pályázatot. Költöznünk kellett a moziból, de nem volt hová... Végül megszületett a pályázat egyhangú döntése: húsz évre megkaptam a Józsefvárosi Színház épületének bérleti jogát. Újrakezdés, újabb harcok...
Mivel nem fizették ki a lelépési díjat újabb akadályok leküzdésére kényszerültünk. Kollégáimmal karöltve erőt és időt nem kímélve nekikezdtünk a bontási munkálatoknak. Ekkor derült ki, hogy az épület elkeserítőbb állapotban van, mint ahogy képzeltük. Ám ez sem törte le a lelkesedésünk. Elkezdtünk szponzorokat, támogatókat felkutatni, hogy előrébb jussunk egy lépéssel. Találtunk önzetlen, a kultúra iránt elhivatott cégeket, vállalkozókat, magánszemélyeket!
Mindig igyekeztem megkeresni a jót a rosszban. A számos tragédia ellenére mindig a rosszból merítettem erőt az újrakezdéshez. Lelkem berepült már sötét sikátorokba és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Sosem volt saját gyermekem, de a karomban tartottam már egy nyolcéves kisfiút, aki tudta, hogy várnak rá a mennyországban. A színház világában láttam, hogyan mellőznek értékes művészeket, és mindig megláttam a remény leghalványabb szikráját is, hogyan lehet változtatni a méltatlan állapoton. Értékmegőrzés és értékteremtés. Ennek tudatában vezettem a színházat, a nehéz időkben is megtaláltam a rosszban a jót. Tudom, hogy az érték az emberben van.
Ember, ha belehalsz is légy jó!
Mindig a jóra törekedtem, s már többször „belehaltam”. Ha nem járom be ezt az életutat, melyben öröm és bánat tarkán keveredik, akkor most nem tudnám, nem érteném, mi miért történt velem. Vannak terveim, ötleteim amelyek mind a színházi szakmához kötődnek. Bízom az újjászületésben. Megtanultam mi az a szív, mi az a lélek, s hogy mi a legfontosabb? Ember, ha belehalsz is, légy jó! S lám az egykor elásott villából a Margitszigeten, egy kisgyerek álma valóra vált. SZÍNHÁZAT, színházakat építettem.
Göncz Árpád Köztársasági Elnök Úr Aranyéremben részesített, majd átvehettem a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet. Szakmai munkámat Herceg Csilla- és Nagy Miklós- díjjal ismerték el.
Ars poeticám: „A lehetetlent megoldom, a csodára még várni kell”. S hiszem, hogy még csodákra vagyok képes!